Pomáz különleges, sokszínű zenei bölcsőjében ötven évvel ezelőtt született meg a délszláv muzsika legautentikusabb hazai tolmácsolója, a Vujicsics Együttes. Névadójukról, a repülőgép-szerencsétlenségben fiatalon elhunyt Vujicsics Tihamérról, a bartóki modellről, a zene egyesítő erejéről, a szomorkodni tudás fontosságáról, de a Zeneakadémián uralkodó állapotokról is kérdeztük az egyik alapító tagot, Borbély Mihályt.
– A hétvégi Budapesti Táncháztalálkozón jubileumi Vujicsics táncházat rendeztek. Ha nincs évforduló, akkor is járnak még zenélni ilyen alkalmakra?
– Persze! A miénk volt az első olyan együttes, amely nemzetiségi zenekarként kapcsolódott be a táncházmozgalomba 1975-ben, nem sokkal megalakulásunk után. Aztán néhány évvel később, az évenkénti táncháztalálkozók indulásakor szinte minden alkalommal jelen voltunk, de később is felléptünk ott nagyjából kétévente. Jó találkozni a régiekkel, akikkel együtt kezdtük, a Muzsikás, a Téka vagy a Kaláka tagjaival, és jó látni a felnövő generációkat is, a 16-18 éves fiatalokat, akik egy tánccsoportban vagy zenekarban folytatják azt, amit annak idején elindítottunk.
– A Vujicsics Együttes a pomázi táncosok kísérőzenekaraként alakult egy zeneiskolai közösségből. Az ilyen felállásoknak az ember nem jósolna túl hosszú együttműködést, önök között mégis erős kohézió alakult ki. Mi tartotta annak idején együtt a társaságot?
– Nem csak kollégák, barátok is vagyunk a mai napig. Együtt nőttünk fel, vannak közöttünk, akik már óvodába is együtt jártak. Talán épp emiatt vagyunk most is ennyire összetartóak. Indulásunkat egyfajta amatőr báj jellemezte – ez alatt az érzelmi odaadást értem –, és hiába mentünk aztán egyre többen zenei pályára, a fokozatosan kialakuló szakmai professzionalitás mellett megőriztük az amatőrök lelkesedését. Sokat emlegetett tanárunk, Papp Tibor bácsi, akitől klarinétozni és szaxofonozni tanultam, nagyon támogatta, hogy fúvószenekart alakítsunk, az ugyanott próbáló tánccsoport tagjai pedig hihetetlenül örültek, hogy lett egy együttes, amelynek tagjai sokkal lelkesebben húzzák nekik a talpalávalót, mint az akkor már megfáradt, családos, kevésbé motivált elődeink. A zeneiskola után konziba, főiskolára mentünk, én később jazz-zel is elkezdtem foglalkozni, de a Vujicsicsban megkezdett munkát senki nem adta föl, pedig annyi dolog történt 1974 és 78 között, hogy ma már nem is tudom, hogy fért ennyi minden az időnkbe. Sokan kérdezik, gondoltuk-e, hogy fél évszázad elteltével is együtt leszünk. A válasz erre nyilván nem. De ha az ember fiatalként egy zenekart csinál, azt életre-halálra csinálja, véd- és dacszövetségben és ez nálunk is így volt. Amikor valaki katona lett vagy a családi helyzete miatt nem volt annyi ideje, bevártuk. Ha fontos munka áll előttünk, akkor becsületesen dolgozunk és 3-4 órán keresztül szólnak a hangszerek, de ha nincs, ami sürget minket, akkor a próbák ma is sokszor hosszú baráti beszélgetésekkel kezdődnek.
– A legtöbb tag számára motivációt jelentettek a szerb és horvát felmenők, önt, akinél ez nem játszott szerepet, a pomázi kulturális bölcső hatásai miatt szippantotta be a délszláv zenei világ?
– Igen, de csak felnőtt fejjel döbbentünk rá arra, hogy mennyit jelentett számunkra ez a mozgalmas, színes világ, amelyben felnőttünk, és ahol természetes volt, hogy számtalanszor láttunk az utcán tamburazenekart játszani, hallottuk a tótok énekeit vagy épp a sváb fúvószenekar muzsikáját. A többi fiatalhoz hasonlóan mi is a Beatles, a Rolling Stones, az Illés számait hallgattuk, de ebben az időben már a rádióban, tévében Sebőék is elkezdték felhívni a figyelmet a népzenei értékekre, mi pedig
egyszer csak rájöttünk, micsoda ereje van, ha egy széki banda vagy egy szerb zenekar rázendít.
A három öreg templom által közrefogott térben, a régi pomázi ófaluban nőttem fel. A mi házunkhoz a református templom volt a legközelebb, de a temető se volt messze. Ortodox szerb temetések alkalmával, az órákon át tartó szertartásaikat hallgatva már gyerekként szíven ütött, micsoda énekeik vannak! És persze azt is élveztem, amikor búcsú volt és a templomudvaron a kólót járták. Ezeket később is nagyon szerettem, ahogy a táncházas fiatalok is, hiszen a magyar táncok nagy része páros tánc, és egy kicsit kezdő, ügyetlen fiú még zavarban lehet, ha fel kell kérnie és vezetnie kell egy lányt, viszont a körbe nagyszerűen be lehet állni csekély tudással is. Ott is ki lehet nézni egy csinos lányt, megfogni a kezét, de mégsem olyan felelősségteljes, mint felkérni egy páros táncra.
– Az együttes névadója, Vujicsics Tihamér 95 éves lenne idén. Ismerték személyesen?
– Csak kétszer találkozhattunk vele. A család már 1939-ben elköltözött Pomázról, amikor az édesapát budai parókussá nevezték ki, később pedig püspök lett – Vujicsics Dusán a hazai szerb-ortodox egyház fontos személye volt. A két fiúról, Tihamérról és Sztojánról sok kedves történetet meséltek a régi pomáziak. Tihamér már akkor is bohóbb, szeleburdi fiú, csibész alkat volt, Sztoján viszont jólnevelten, jól öltözötten, kantáros nadrágban jelenik meg ezekben a történetekben. Mi nem sokkal a halála előtt találkoztunk Tihamérral, sőt, együtt is muzsikáltunk vele és abban maradtunk, ázsiai tanulmányútja után folytatjuk a megkezdett munkakapcsolatot. Minél távolabb kerülünk tőle, annál inkább látszik, milyen fontos volt az a találkozás. Olyan mély nyomot hagyott bennünk, mintha egy egyetemen elvégeztünk volna egy szemesztert. Annyi minden volt a fejében a görög, balkáni, nyugat-európai zenéről, táncról, úgy beszélt összefüggésekről egy pohár bor mellett két furulyázás között, ahogy a piacon beszél az ember. Régi néptánckutatók mesélték, akik jártak vele gyűjteni az ötvenes években, hogy amikor két falu között hosszan kellett gyalogolniuk, Homéroszt szavalt fejből, ógörögül. Nem csak jó társasági ember, oldott, szellemes karakter volt, de a műveltsége is hihetetlenül szerteágazó volt.
Vujicsics Tihamér zeneszerző 1974-ben (fotó: Fortepan/Kádas Tibor)
– Miért róla nevezték el az együttest?
– Pomázól származott el, ahonnan mi is indultunk, ugyanazt a kultúrát képviselte, amit mi és a legjelentősebb zenei örökséget ő hagyta ránk e téren, úgyhogy egyértelmű volt, hogy az ő nevét kell fölvennünk, miután 46 évesen meghalt repülőszerencsétlenségben. A család meghálálta ezt, befogadtak, a fiaiknak neveztek minket, ott voltunk a családi ünnepeken. Tihamér volt az első, aki átfogó, tudományos vizsgálat tárgyává tette a magyarországi délszláv zenei kultúrát. A sok magyar népzene mellett, amelyet az Állami Népi Együttes számára gyűjtött és dolgozott fel, szerb létére ő gyűjtötte a legtöbb horvát anyagot is. Két kiadványa jelent meg, egy az ötvenes években, egy pedig a halála után, a hetvenes évek végén. Utóbbiból az egyesületünk nemrég a Zenetudományi Intézettel, a Hagyományok Házával és a Szerb Intézettel összefogásban megjelentetett egy bővített kiadást. Hihetetlenül sok népzenei lejegyzést készített. A memóriája is pazar volt, sokszor nem volt nála felvevőkészülék és utólag írta le a gyűjtéseit. Lehetett tudni, hogy amit ő elkezdett, azt nem sokan fogják folytatni. Bár kezdetben mi is gyűjtöttünk és kutattunk, végül inkább az előadásra helyeztük a hangsúlyt.
– Milyen zenei, kulturális mélyrétegek ütköznek ki a Vujicsics zenéjén a bartókin kívül?
– A délszláv, a balkáni zenében sok perzsa, arab, török eredetű motívum van, de a nyugat-európai szál is nagyon fontos. A tambura őse az arab, perzsa világban és először a Balkánon is még magányos hangszer volt, a 19. század második felére kialakuló tamburazenekar felépítését viszont már a vajdasági magyar mestereknek köszönhetjük és a cigányzenekar szolgált mintául hozzá. A magyar vonós bandák és cigányzenekarok ugyanakkor nyugat-európai klasszikus zenei hatásra alakultak olyanná, amilyenek a hosszú-hosszú évszázadok alatt lettek. Ez tehát igen összetett kulturális rétegződést jelent.
– Igaz, hogy önöknél mindenki minden hangszeren játszik és bármelyikük be tud ugrani a másik helyére?
– Kis túlzással így van. A kezdeti időszakban előfordult, hogy egyszerre hárman voltak katonák az együttesből, ha viszont elvállaltunk egy előadást, azt meg kellett csinálni. Így aztán volt hogy kiosztottuk, most ki bőgőzzön, ki melyik tamburán játsszon. De eleve sok hangszer játékát sajátítottuk el. Először csak tambura, harmonika, klarinét, bőgő volt a zenekarban, aztán, amikor rájöttünk, hogy bizonyos tájegységeken tiszta tamburazenekar a legjellemzőbb és a klarinét vagy a harmonika túl modern hangszernek számít, kénytelenek voltunk megtanulni mind tamburázni.
Én klarinétosként kerültem a zenekarba, de nyilvánvaló volt, hogy más népi fúvós hangszereken is meg kell tanulnom játszani és ezt jó szívvel meg is tettem.
Aztán, amikor mindenkinek tamburáznia kellett, kiválasztottam a tambura brácsot, amiről azt gondoltam, az lesz a legkönnyebb számomra. Így is lett, a mai napig nagyon szeretem, de ez egy kísérő hangszer, időben felismertem, hogy azzal a virtuozitással, amivel a tamburásaink játszanak, én nem tudnám felvenni a versenyt.
– Hétévesen azért vitt haza éppen egy ütött-kopott kis klarinétot viaszos vászonba csavarva a zeneiskolából, mert megtetszett önnek a klarinét szó. A művészi érzékenység már gyerekként is érzékelhető volt önben, vagy akkor még csak rúgta a bőrt a grundon, ahogy a többi fiú?
– Nem tudom, de valami jele biztosan lehetett, mert az elsős tanítónőm hívta fel a szüleim figyelmét arra, hogy foglalkozni kell velem. Sokáig nem vettem túl komolyan a zenélést. Persze felkészültem a koncertekre, de ha lehetett, csak ellavíroztam az iskola, a barátok, a foci és a gyakorlás között. A fordulat akkor következett be, amikor azzal szembesültem, hogy a pomázi, szentendrei barátaim 70-80 százaléka zenei pályára megy. Rájöttem, hogy ha ebben a közegben akarok maradni, nekem is ezt az utat kell követnem, és onnantól kezdve, mintha egy kapcsolót átkattintottak volna bennem, már mindent ennek rendeltem alá. 16-17 éves korom körül indult el ez a fajta zenei érdeklődés, szinte egyidőben a népzene és a jazz irányába és akkor egyszerre nagyon fontossá vált az érzelmi tényező is számomra. Van, aki vérprofin lejátssza a műsort, elteszi a gázsit és hazamegy, és van, aki él-hal azért, hogy zenélhessen. Még az is lehet, hogy szakmailag nem olyan tökéletes, mint az előző, de mégis többet tud adni az embereknek, és ez a lényeg. Nyilván az a jó, ha a szakmaiság és az érzelmi töltés összhangban van, de ez előadásonként is változhat. Előfordul, hogy egy koncerten túlsúlyba kerül az emocionális oldal, s abból általában itt-ott kis zenei hibák is keletkezhetnek. Ilyenkor levonom a tanulságot, de azért azt ritkán mondom, hogy inkább lett volna technikailag tökéletes, mint érzelmileg gazdag. Az embereknek sokkal fontosabb az, hogy a zene megérintse őket, mint az, hogy mennyire tökéletesen adunk valamit elő. Ha a szívhez nem szól, mi értelme van?
– Az életben is olyan magabiztosan rögtönöz, mint a színpadon?
– Igen. Olykor persze be akarom magam biztosítani, de aztán rájövök, nem az én stílusom, hogy mindent előre eltervezzek és azt végigvigyem. Ad egyfajta nyugalmat a tudat, hogy nincs semmi gond, ha valami nem úgy sül el, ahogy terveztem, majd improvizálok.
„Mintha egy kapcsolót átkattintottak volna bennem, már mindent ennek rendeltem alá” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
– Egyszer azt mondta, tanárként az is feladata, hogy megtanítsa a növendékeit rendesen szomorkodni. Miért olyan fontos ez?
– Talán azért, mert akinek vannak nehéz pillanatai az életben, az sokkal jobban tud nevetni is. Meg vagyok győződve arról, hogy a legnagyobb komikusok azért tudnak olyan jók lenni a nevettetésben, mert nagyon át tudják érezni a fájdalmat is, és ez fordítva is igaz, aki nagyon boldog pillanatokat képes megélni, az sokkal jobban megéli a mély érzéseket is. Talán azért mondtam ilyet, mert gyakran tapasztalom, hogy bár a művész hallgatóknak ma nagyon sok ismeretük van, sokan közülük nehezen mélyülnek el. Ebben valószínűleg nagy szerepe van annak, hogy megváltoztak a zenehallgatási szokások.
A mi fiatal korunkban, ha valakinek megvolt egy lemez, elmentünk hozzá egy üveg borral, ő szendviccsel fogadott és közösen meghallgattuk.
Van egy barátunk, aki az első koncertjeink óta velünk van. Mindig rengeteg népzenei felvétele volt és egyszer áthívott azzal, hogy van közöttük egy olyan, amin Vujicsics Tihamér zenél egy házibuliban. A mai napig emlékszem, amikor elmentem hozzá és átjátszottuk azt a szalagot nekem. Ezek manapság már nagyon avíttas pillanatoknak tűnnek. Most nagyon gyorsan, egyetlen kattintással hozzájutunk mindenhez, sok gyűjtési felvétel fent van a videómegosztókon is, nem kell miatta elmenni sehova. Akkoriban sokkal több munka volt abban, hogy valamit megismerjen az ember és ez rárakódott az élményre. Amit így egyszer meghallgattam, az nagyon „meg volt hallgatva”. Ma már persze én is használok zenemegosztókat, hogy követni tudjam a világ zenei történéseit és magamon is észrevettem, hogy egyre felületesebben pásztázom a kínálatot.
– Nemrég Steigervald Krisztián generációkutató fogalmazott úgy egy podcastban, hogy a walkmannel a zenehallgatás magányos műfajjá vált, ma már nem hozza össze az embereket. Egyetért?
– Tökéletesen. Nemcsak, hogy nem hozza össze őket, hanem kifejezetten izolál. Ahogy az utcán is látom a fiatalokat – és néha aggódom is értük, amikor vezetek –, ahogy elindulnak a zebrán, fülükben a fülhallgatóval és lélekben nincsenek jelen. Emlékszem én is, mikor walkmanem lett, először élveztem, hogy bárhol, bármikor hallgathatom, aztán rájöttem, hogy ez mégsem olyan koncentrált élmény. De a megváltozott zenehallgatási szokásokhoz hozzájárul az is, hogy sok helyen folyamatosan szól a zene, ha kell, ha nem.
– Jó ideje a Zeneakadémia jazz tanszékén oktat, sőt, egy időben tanszékvezető is volt. Miért érezte mindig fontos feladatának a tanítást?
– Elsősorban a jó tanáraim példája miatt. Nem értelmiségi családban nőttem fel, apám a vízműveknél gépkezelő, anyám szövőnő volt, tehát otthonról nem kaptam ilyen mintát. Papp Tibor bácsi viszont legendás tanár volt, gyerekként ámulva figyeltem, hogy minden hangszerhez értett, az egész zenekarban mindenkinek tudott technikai tanácsot adni, nem véletlen, hogy sokan mentek zenész pályára a keze alól, oboista, harsonás, tubás, bőgős, klarinétos… A konzervatóriumban és a főiskolán is a magyar zeneoktatás legendás nevei tanítottak és ez bizonyos értelemben felelősséget helyezett rám. Látván, hogy ők milyen állhatatosan, micsoda küldetéstudattal oktattak, etikai kérdés lett számomra, hogy tovább kell adnom azt a tudást, amit általuk megszereztem. De nagyon szeretem is a tanítást, úgyhogy egy adag önzés is van ebben…
„Sok helyen folyamatosan szól a zene, ha kell, ha nem” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
– Mi a véleménye a Zeneakadémián kialakult áldatlan állapotokról, amelyek ellen az utóbbi hetekben már a diákönkormányzat is felemelte a szavát?
– Erről – az egyetem szabályzatát szem előtt tartva – csak összefoglalóan nyilatkozhatok, amelynek a lényege körülbelül ez: örülök, hogy lassan csitulnak a kedélyek, és felcsillant a remény, hogy az akadémia ismét a lényegi munkára koncentrálhat. Az én világképemben az egyetemi oktatás fókuszában a hallgatók állnak, a tanárok pedig tudásuk legjavát mozgósítják. Az egyetemi szervezeti egységek és az oktatáspolitikai irányítás természetesen megfogalmazza az elvárásokat, de nyilvánvalóan annál hatékonyabb ez a rendszer, minél összehangoltabb mindezek együttműködése. Ezek a fiatalok feltették az életüket a zenére, a művészet szolgálatára és oktatására, úgy vélem, különböző akadályokat gördíteni eléjük bűn. Egyébként a Zeneakadémia munkáját nemzeti ünnepünkön is elismerték, hisz jó néhány oktatónk kapott állami kitüntetést, a legfrissebb hír pedig az, hogy jelentősen előrelépett a QS 2024-as szakterületi világranglistáján a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, az előadó-művészeti kategóriában elfoglalt 22. helyezésével a magyar felsőoktatási intézmények közül a legmagasabb pozícióban található.
– A Vujicsicscsal nemcsak, hogy sikerült megmenteniük a felejtéstől és közérthetően, sőt, szerethetően tolmácsolniuk a délszláv zenéket a 20. és a 21. századi emberek számára, de be is oltottak vele fiatal zenészeket. Jövőre már az együttes bölcsőjében nevelkedő Söndörgő is 30 éves lesz. Miben látja másnak az ő útjukat?
– Teljesen más és másnak is kell lennie. Bár kezdetben a mi nyomdokainkon jártak, később erősödni kezdett náluk a világzenei hatás. Mi ezzel szemben maximum Miquèu Montanaróval kalandoztunk el kissé a mediterrán zenei világ felé, de alapvetően autentikus délszláv zenét játszunk. A Söndörgő teljesen más irányba ment, és egy nagyon érdekes repertoárral nagy sikereket érnek el, de bármihez is nyúlnak, ott van mögötte az a tudás, amit az alapok megismerése jelentett. Sokszor hallani olyan világzenei produkciókat, amelyekből ez hiányzik. Egy érdekes dallamot összekombinálnak egy jó ritmussal, de a kettő közt nincsenek szerves találkozási pontok, mert nem mélyülnek el egyikben sem.
Ahhoz, hogy valamit fel tudjunk dolgozni, előttünk kell lebegnie Bartók munkásságának.
Annak ellenére, hogy hihetetlen tudással, hatalmas népzenei ismeretekkel rendelkezett, olyan alázattal tudott hozzányúlni ezekhez a zenékhez, hogy a művei sarkkövei lettek a 20. századi modern zenének. Nem azt mondom, hogy rögtön bartóki léptékben kell gondolkodni, hisz a világzenei produkciók nagy része jóval inkább szórakoztató funkcióra készül, ám ezzel együtt is elvárható az alapvető szakmai tisztesség, s ez bizony sokszor hiányzik. Ugyanakkor egyre több képzett fiatal jön ki a 17 éve alapított népzenei tanszékről, amelynek a születésénél még én is bábáskodtam. Ők már nagyon jól ismerik a népzene elméletét, a gyűjtéseket, a hangszertechnikákat. Egy részük következetesen a hagyományos népzene tolmácsolását választja, de vannak, akik rögtön olyan produkciókban szerepelnek, amelyek egyáltalán nem ezt a vonalat képviselik, azt viszont szakmai alapossággal teszik.
– Ötven együtt töltött év után, gondolom, hátrapillant az ember, és feltételezem, hogy a közösen eltöltött idő növekedésével exponenciálisan nő annak a tétje is, hogy elveszíthetik egymást. Belegondolt már abba, hogy milyen lesz, ha egyszer hézagosodni kezd a névsor?
– Persze, ezzel már szembesülünk a barátok, ismerősök körében és a családjainkban is. Először 2006-ban ért minket tragédia, amikor Győri Károly prímásunkat veszítettük el, a közelmúltban pedig a Muzsikás alapítótagja, Éri Péter halála viselt meg bennünket is, de valószínűleg azzal kell foglalkoznunk, amit még tenni tudunk. Más kérdés, hogy belül mi zajlik… Azt gondolom, kell foglalkozni ezekkel a dolgokkal, de inkább zeneileg kell megfogalmaznunk, amit erről gondolunk. Előfordult, hogy azt mondták egy zenémre, „meghallgattam és sírtam”, és bár nem az a szándékom, hogy megríkassam a hallgatóságot, ilyenkor tudom, hogy jól játszottam el azt, amiről csak sutábban tudtam volna beszélni. Van, aki szavakkal írja körül ezeket a dolgokat és van, aki inkább zenével tudja kifejezni a legbelső gondolatait, titkait.
– Mi ennek az ötven évnek a lelki tapasztalata?
– Talán az a hozzáállás, ami egyre inkább kiveszőfélben van a mai világban, vagyis hogy mindannyian hozzá kell adjuk az egészhez azt, amit tudunk. Ha egy produkció így jön létre, mindannyian alkotótársak vagyunk, s ez egy igen komoly összetartozás-élményt is ad, amikor pedig felmegyünk a színpadra, mind azt keressük, hogyan tudjuk a legjobban megoldani a feladatunkat. Nekem zenészként, beleértve a tanítást is, a legfontosabb a közös nevezők, közös felhangok, közös utak keresése. Azt hiszem, a mi együtt töltött évtizedeinknek is ez a legfőbb társadalmi üzenete. Néha, egy-egy konfliktust szemlélve összenevetünk és azt mondjuk: ezek biztos nem jártak zeneiskolába. Bár a Vujicsicsban is nagyon sokfélék vagyunk, akár világnézetileg, akár politikai meggyőződésünket tekintve, néhány baráti fricskát leszámítva mindez nemigen jön elő. A délszláv háború idején vettük fel a Samo sviraj (magyarul: Te csak zenélj) című albumunkat. Ennek előzménye az volt, hogy amikor németországi és ausztriai fesztiválokon játszottunk, sokan kérdezték, hogyan tudunk ilyen vidáman zenélni, miközben odalent, délen ölik egymást a horvátok és a szerbek.
Mi pont arra akartuk ráirányítani a figyelmet a szerb és a horvát dallamokat együtt játszva, hogy csak zenélni és mosolyogni kell és szeretni egymást, nem engedve a megosztottságnak.
Előfordult, hogy nem mertek hívni minket abban az időben olyan helyekre, ahol jugoszláv vendégmunkások éltek, mert akkor már kezdett nem mindegy lenni, hogy ez a kifejezés pontosan milyen nemzetiségeket takar. Olyan is volt, hogy azt kérték, egy koncerten csak szerb vagy csak horvát zenét játsszunk, de ebbe sosem mentünk bele. Mi Vujicsics Tihamér és Bartók Béla nyomdokán haladtunk, akik azt keresték, a népek hogyan gazdagítják egymást a saját kultúrájukkal. Bartók sem törődött azokkal a támadásokkal, amiket a húszas években azért kapott, mert szlovák és román népzenét is gyűjtött. Az értékek mentén haladt, mert tudta, hogy arról, ami a történelemben történt, nem azok a dallamok, nem azok a zenészek tehetnek. Mi is ezt próbáltuk megfogalmazni, hiszen Vujicsics Tihamér gyűjtéseit játsszuk, és ha ő, szerb pap fiaként gyűjtötte a legtöbb horvát dallamot, akkor mi sem teszünk különbséget. A háború után jó néhány évvel aztán megélhettük egy belgrádi fellépésen, hogy nagyobb sikert aratott egy horvát dallam, mint a szerbek. Abban a tapsban benne volt a megkönnyebbülés, az, hogy végre lehet ennek is örülni.
– Az együttest sosem fenyegette a feloszlás veszélye egy belső konfliktus miatt?
– Soha. A vitáink után pár perccel mi tudunk a legnagyobbakat nevetni magunkon. Ezt még Papp Tibor bácsi ültette el bennünk. Ő mondta mindig, hogy humor nélkül nem lehet ezt a pályát csinálni. Igaza volt.
Sashegyi Zsófia
A Vujicsics következő, jubileumi fellépése a szentendrei Skanzenben lesz a KANDELA fesztiválon, június 1-én.
