Nyíregyházáról került a fővárosba Demarcsek Dániel, akit befogadtak, és becenevet is adtak neki.
Az 1957-ben alakult Duna Művészegyüttes 26 fős tánckarból és 6 tagú népi zenekarból áll, tagjai hivatásos néptáncosok és hangszeres művészek. A társulat egyik oszlopos tagja a nyíregyházi Demarcsek Dániel, aki kiváló családi génekkel rendelkezik, bizsereg benne a néptánc szeretete.
A Duna Művészegyüttes kiemelt céljának tartja, hogy a közönség széles rétegeiben felkeltse az érdeklődést a néptánc iránt, ledöntse a műfajjal kapcsolatos sztereotípiákat, s ráébressze a nézőket annak sokarcúságára és művészi kifejezőerejére. A legnagyobb videómegosztón
portrésorozatban mutatják be az együttes táncművészeit, akik mesélnek magukról, arról, hogy miként kerültek közel a magyar néptánchoz, mi sodorta őket a Duna Művészegyüttesbe, kiemelik az elmúlt évek legkedvesebb emlékeit, pillanatait, meghatározó élményeit.
A Laskovity J. Ervin és Ribb Péter nevével fémjelzett alkotások segítségével néhány perc erejéig betekintést nyújtanak az együttes hétköznapjaiba, a kulisszák mögé, megmutatják, hogyan néz ki a társulati munka közvetlen közelről, személyesen mutatják be táncművészeinket.
Demarcsek Dániel tánckari tagként először azt idézte fel, hogy tette meg az első lépéseket:
– Arra emlékszem, hogy az első néptáncórámon a cifrát tanultuk. Megvan az a pillanat a fejemben, hogy egy nagy körben álltak a nagyobbak, én sokkal kisebb voltam, jobbra-balra nagy térdfelékapós cifrákat jártak, és anélkül, hogy bárki bármit mondott volna, elkezdtem utánozni őket. Már az első néptáncórán sikerélményem volt.
A Duna Művészegyüttes előtt a Nyírség Táncegyüttesben és az utánpótlás csoportjában, a Margaréta Néptáncegyüttesben táncoltam. Ott tanultam az alapokat. A gimnázium után jelentkeztem a Táncművészeti Főiskolára, ami közben egyetem lett. Huszonhárom évesen végeztem az alapképzéssel és a mesterképzéssel. Pedagógus lettem, elhelyezkedtem a szakmában. Hat-hét évet tanítottam, aztán jött a lehetőség a Duna Művészegyüttesnél, és éltem is vele – emlékezett vissza a kezdetekre a fiatal táncos.
– Ez az első közösség az életemben, ahol becenevet kaptam, ami azt jelezte nekem, hogy befogadtak. Itt úgy hívnak, hogy Dema.
Nagyon büszke élményem, hogy a tanítványaim szerenádot adtak. Nyíregyházáról Budapestre utaztak azért, hogy boldogságot szerezzenek nekem. A mai napig hálás vagyok érte. Azóta is tartom velük a kapcsolatot, és figyelem, követem az útjukat, amiben csak tudom, segítem őket.
– Én ezt az egészet annyira szeretem, hogy tovább akarom adni azért, hogy más is szeresse. Aki a néptánccal megismerkedik, az a rabjává válik. Aki alapszinten megtanul néptáncolni, nagyon boldog lesz tőle.
Vonz a pedagóguspálya is, de most úgy érzem, hogy megtaláltam itt a helyemet. Abszolút a Duna Művészegyüttesre szeretnék koncentrálni. Lassan két éve vagyok itt, ám nem dőltem hátra, inspirál, motivál a munka.
L. Tóth Lajos
