Interjú Fábián Éva mesemondóval, népdalénekessel édesapja szabóműhelyéről, a mesemondásról és a húsvétról
Fábián Éva Martin György-díjas népdalénekes, mesemondó, óvodapedagógus, az Óbudai Népzenei Iskola tanára, a Magyar Művészeti Akadémia tagja a bukovinai székelyek hagyományait, különleges tájnyelvét, szokásait, énekeit, meséit mutatja be előadásain – mindet a hagyomány szellemében, de a maga módján.
Gyerekeknek szívesebben mesél, habár mindig hozzáteszi, hogy a falusi mesemondás elsősorban a felnőttek műfaja volt. Hősei gyakran dalra fakadnak, és az sem ritka, ha egy-egy élőszavas történetben több népmese is spontán módon egymásba kapcsolódik. Míg a mese csordogál, Evacska (ahogy rokonai hívják) családjával és a bukovinai székelyek mindennapjaival, szokásaival, ünnepeivel is megismerkedünk.
Fábián Évával bukovinai székelyekről, mesemondásról és gyerekkora húsvétjairól, illetve az idén átvett Liszt Ferenc-díjról beszélgettünk.
– Több felvételt is végignéztem, ahol gyerekeknek mesél. Úgy láttam, bőségesen használja a nagyon különleges székely tájnyelv elemeit, a magyarországi gyerekek mégis figyelnek, értik minden szavát, leköti őket egy olyan szöveg, amelynek nagyon sok kifejezése egészen más, mint a magyar köznyelv. Hogyan tudja ezt elérni?
– A mese bevezető formulájában szoktam nekik beszélni arról, hogy a székelyek, ha valami kedves számukra, előszeretettel használják a kicsinyítő képzőket. Akkor például a facsemete facskacska, a cica macskacska, a kutya kutyacska, a malac meg disznócska lesz.
Azt szoktam mondani, ha egy furcsa kifejezés megcsiklintja a kacagókátokat, akkor azt a göndör kicsi kacagást magatokba ne fojtsátok, me’ nem venném a lelkemre, ha megpukkadnátok! Utána már elfogadják, hogy a bukovinai székelyek sok mindent másképpen mondanak.
El szoktam nekik mesélni a bukovinai székelyek történetét, akiknek „Mária Trézsi” háborúja miatt kellett elhagyniuk a szülőföldjüket. Majd 200 évig Bukovina területén éltek, elzártan, 1941-ben a második világháború alatt telepítették őket a Vajdaságba, majd a háború után előbb a Vajdaságban, majd Tolnában, Baranyában és Bács-Kiskun megyében telepítették le őket a kitelepített svábok házaiba.
– Az ön családja is így került Györére?
– Édesanyám tízéves volt, mikor el kellett jönniük Andrásfalváról. Édesapám családja Déva mellett élt, de ők is bukovinai székelyek voltak. Őt Debrecenben besorozták katonának, a háború után négy évet töltött hadifogságban, Szaratovban. Utána visszatért Debrecenbe, és ott tudta meg, hogy merrefelé él Tolnában a rokonsága. Megkereste őket, és édesanyámmal is ott találkozott.
– Jártak még a fonóba a falusiak az ön gyerekkorában?
– Nem voltak már fonók akkor, de az édesapám szabóműhelyében esténként összejöttek a szomszédok, mert az emberekben megvolt az igény az esténkénti beszélgetésekre. Az asszonyok hímeztek, varrtak, fontak, a férfiak meséltek, tréfáltak. Jöttek a székelyek, a megmaradt svábok, a felvidékiek, akiknek a Beneš-dekrétumok miatt kellett elhagyniuk a szülőföldjüket. Papp Están bá’ elmondta, hogy a györeiek miért hajdinások s az egregyiek miért lajtorjások. A faluban sok békétlenség volt abból, hogy olyan népcsoportokat kényszerítettek össze, akiknek nem volt közös múltjuk. De a szabóműhely a béke szigete volt. Nagyon szerettem ott bent üldögélni, rajzolni és hallgatni a történeteket.
– Igazi mesét kitől hallott először?
– Enci mamától, aki a család összes gyerekének a közös nagyanyja volt, mind az ő bukovinai történetein nőttünk fel. De olyan mesemondást, amikor kiültették a színpadra a mesemondót, csak később láttam. Fábián Ágostonné Győrfi Márika néni, a kakasdi dadus néni egy nagyon jó mesemondó bukovinai székely famíliába született bele. Ő már akkor is interaktív mesemondó volt, amikor ezt a kifejezést még nem ismerte senki.
– Hogyan lett önből óvónő? Biztosan szeretett óvodába járni…
– Csak szerettem volna. Györében még akkor nem volt óvoda. Eljött édesapámhoz Izményből, a szomszéd faluból az óvónéni varratni. Elvitt magával az óvodába, ott megpecsételődött sorsom. Attól fogva én óvónéni szerettem volna lenni.
Amikor hetedikes lettem, akkor indították Szekszárdon, a Garay János Gimnáziumban az óvónői tagozatot. Ott érettségizem, majd Budapesten Óvónőképző Főiskolát végeztem 1981-ben. Tudom, mert abban az évben házasodtam össze Dövényi Péterrel, a Kalamajka zenekar kontrásával.
– Addigra már a bukovinai székelyek megnyerték csapatban az Aranypáva hagyományőrző csoportok versenyét 1977–78-ban, ön különdíjat is kapott, és a népművészet ifjú mestere lett.
– A verseny előtt valaki – lehetséges, hogy Andrásfalvy Bertalan – azt tanácsolta a felkészítő tanárainknak, hogy ne az iskolai énekkönyvből válasszunk népdalokat, hanem gyűjtsünk a mi öregjeinktől.
– Fogták a magnót, és elindultak gyűjteni, ahogy néha még manapság is szokás?
– Magnót én akkor még talán ha egyszer láttam! Nem volt nekünk olyanunk. A bátyám a paphoz járt orgonálást és kottaírást tanulni. Szolfézsre mind a ketten jártunk. Volt nálunk egy harmónium. Azon lejátszottuk a hallott dallamot, és lekottáztuk. Akkor gyűjtöttük többek közt a Bujdosik a kicsi madár és az Elveszett a lovam cédrusfa erdőben kezdetű népdalt.
– Említette Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató nevét. Neki milyen szerepe volt abban, hogy a bukovinai székelyek újra a hagyományaik felé fordultak, és meg is tudták őrizni a kincseiket.
– A verseny előtti időkben kiemelkedő szerepe volt Andrásfalvy Bertalan szakmai biztatásának, hogy mutatkozzunk meg a gyönyörű tárgyi és szellemi örökségünk által. Ő biztatta a székely asszonyokat például arra, hogy újra kezdjék el szőni a régi festékes szőtteseket.
Kóka Rozália bukovinai székely mesemondónak pedig abban volt kiemelkedő szerepe, hogy a későbbiekben összefogta a bukovinai székely hagyományőrző csoportokat. Rozika tanítóképzőbe járt, és akkoriban kezdett amatőr gyűjtőként népmeséket gyűjteni, aztán már ő maga is mondott mesét.
Amikor hallott engem énekelni, személyesen elkért a szüleimtől, hogy elmehessek a néprajzi táborába. A szüleim ismerték a családját, később a munkásságát is, és elengedtek.
– Mit hozott az ön életébe ez a tábor?
– Sorsdöntő volt. Beavatás volt. Ott került a fejemben a helyére, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, mi, bukovinai székelyek. Ekkortájt kezdődött a táncházmozgalom is. Kóka Rozi táborában hallottam először a táncházmozgalomról, és akkor táncoltam először például széki táncokat is. Itt ismertem meg a későbbi Kalamajka zenekar tagjait, köztük a férjemet is.
A kalamajkás fiúk már akkor csábítgattak, mondták, hogy érettségi után számítnak rám énekesként. Budapesten jártam főiskolára, és akkor már együtt folytattuk a zenélést a Kalamajka együttes tagjaival. 1979-ben adta át nekünk a Muzsikás együttes a Molnár utcai táncházát, amelynek mi lettünk a házigazdái.
Délután ötkor kezdődött a gyermektáncház, rengeteg gyerek volt ott, de a táncosok gyakran késtek vagy el sem jöttek, és akkor azt mondták nekem a többiek, óvónő vagy, kezdjél velük valamit. Óvónőként tudtam, hogy egy óra nagyon hosszú az óvodás korosztálynak. Ösztönösen felosztottam az egy órát énekes játékra, táncra, mesével is megpróbálkoztam. Attól fogva a gyerekek a tánc után leültek, és kérték a mesét. Így kezdtem el mesélni a gyermektáncházban. Ma is szívesebben mesélek gyerekeknek, mint felnőtteknek.
– A Kalamajkán kívül ön az Egyszólam együttesben is zenélt, énekelt. Mit énekeltek, milyen zenét játszottak Berecz Andrással, Juhász Zoltánnal, Sáringer Kálmánnal?
– A magyar népzene bennünket különösen érdeklő területe, a pásztorság által megőrzött archaikusabb réteg, az ének, furulyán, dudán megszólaló hangszeres zene, amely egyszólamú. Az Egyszólam együttessel rengeteg gyűjtőutunk volt, a magyar nyelvterület egészén.
1992-ben Dzsupin Pál, Noszvajon élő zenésztársunk megszervezte az első Egyszólam-tábort, amely a népzenetanulásról szól. A gyűjtőútjainkon megismert adatközlőinket hozzuk el a táborba, hogy mi és tanítványaink első kézből tanulhassuk a zenei örökségünket. Idén lesz 32 éve, hogy működik ez a tábor a Tolna megyei Váralján.
– Hogyan érintette önt a Liszt Ferenc-díj, amelyet nemrégiben vehetett át?
– Tavaly kaptam a Martin György-díjat, amely szakmai elismerés a népzenei előadók számára, a Liszt Ferenc-díj inkább zenei elismerés. Nagyon sokat köszönhetek a Kalamajka együttes (Dövényi Péter, Halmos Béla, Nagymarosy András, Petrovits Tamás) és az Egyszólam Együttes (Berecz András, Juhász Zoltán, Sáringer Kálmán) tagjainak, mert mi mindent együtt értünk el a zenésztársaimmal, és én ezt az elismerést a közös munkánk díjának tekintem.
– Visszatérve a mesélésre, honnan szerzi az újabb és újabb meséi anyagát?
– Elsősorban a néprajzi gyűjtéseket szeretem. Az első és legfontosabb ilyen gyűjtemény Sebestyén Ádám kakasdi amatőr néprajzkutató Bukovinai székely népmesék című négykötetes gyűjteménye. Ő nemcsak meséket gyűjtött, hanem monográfiát is készített az andrásfalvi székelyekről. A Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége Sebestyén Ádám-díjat alapított. A szívemnek különösen kedves ez a díj, mert az én népcsoportom kaptam 2001-ben.
Szívesen használom Kriza János és Benedek Elek gyűjteményeit. Különösen kedvelem Ráduly János A vízitündér leánya című mesegyűjteményét, amely sok könnyen kezelhető, rövidebb mesét tartalmaz. Azért szeretem jobban a néprajzi gyűjtéseket, mert nincs kigereblyézve a mese, a paraszt mesemondó élő stílusa jobban megmaradt benne, jobban lehet belőle táplálkozni, mint a feldolgozott meséket tartalmazó gyűjteményekből.
Személyes műhelytitok, hogy az ágyam tele van mesekönyvekkel. Előfordul, hogy olvasás közben elkezd mocorogni bennem az az érzés, hogy máris szeretném mondani a gyerekeknek.
Márika néni meséit azért nagyon tanulságos olvasni, mert a hosszú meséket is úgy tudta formálni, hogy az óvodás gyerekeknek befogadható.
– Kapott valamilyen tanácsot a pályája elején a mesemondóktól arról, hogyan kell mesét mondani?
– Lőcsei Antal aldunai bukovinai székely mesemondó, aki Hertelendyfalván ma is él, azt mondta, hogy a mesét, amit hallok vagy olvasok, látom magam előtt, s csak mondani kell, s kész.
– A Hagyományok Házában évek óta elérhető a Találkozás a néphagyománnyal című gyerekprogram, amelynek ön állandó mesemondója. Emellett a Hagyományok Háza mesemondókat is képez, és ön részt vesz ebben a munkában is.
– Az elméleti munkát Agócs Gergely, Dala Sára és Raffay Judit végzi, én a mesélés gyakorlati részével foglalkozom.
– A Hagyományok Háza számos mesegyűjteményt is kiadott fennállása óta, és az ön mesemondásáról is készült egy könyvecske DVD-melléklettel, Dala Sára és Németh Nóra tanulmányával.
– Igen, Odaküjjel Andrásfalván a címe, a DVD-n egy portréfilmet is megnézhetnek rólam a meseszeretők, és több mesémet is meghallgathatják.
– A nagyhéten készül ez a beszélgetés. Szeretném, ha mesélne gyermekkora húsvétjairól.
– Gyerekkoromban nagyhéten mindennap mentünk a templomba, a nagyheti szertartásokra, végigjártuk a stációkat.
– Van-e olyan stáció, amely önnek különösen kedves?
– Amikor leveszik Jézust a keresztfáról, amikor Szűzmária ölébe veszi. A tanítványaimmal a nagyhéten mindig énekeljük a Lehullott a Jézus vére című egyházi népéneket és az Aranymiatyánkot, amelyben Mária Jézust arról kérdezi, mi fog történni vele a nagyhéttől pünkösdig.
„Mária: Nagypénteken mit fogsz tenni?
Szent fiam, mit fogsz szenvedni?
Jézus: Akkor anyám egy keresztre
fel leszek én majd feszítve.
Te a kereszt alatt leszel.
Szent kezeddel el nem érhetsz.
Szűz öledbe le nem vehetsz.
Mária: Húsvét napján mit fogsz tenni?
Szent fiam, mit fogsz művel?
Jézus: Akkor Anyám feltámadok,
Mennyországban uralkodok.”
– Mit szokott mesélni húsvét táján, ha meghívják fellépni?
– A Parasztbibliában nagyon szép történeteket lehet találni, például mikor Mária a kereszt alá ment az asszonyokkal, az egyik asszony kötényében tojások voltak. Ahogy lecsöppent Jézus vére, pirosra festette a tojásokat.
Egy másik történet arról szól, hogy amikor Jézust megfeszítették, s megszomjazott, ecetes szivacsból kapott inni a katonáktól, de a méhecskék megsajnálták, megitatták vízzel a kosárkájukból. Mert akkor még csak vizet gyűjtöttek. De Jézus megáldotta őket, hogy ne csak vizet hordjanak, hanem a virágok nektárjából mézet tudjanak készíteni.
Visszatérve a gyermekkori húsvétokra, édesanyám mindig csak piros tojást festett, mert azt mondta, a keresztfára feszített Jézus vére is piros volt. Nagyszombat is böjtös napnak számított. Húsvét reggelén édesanyám betette a kosarába a tojást, a sonkát, a céklástormát, a kolbászt, a kalácsot, és a nagyböjt után vasárnap reggel a szentelt ételből ettünk először. Céklástorma nélkül elképzelhetetlen a húsvét nálunk. Idén is készítettem, és adtam belőle egy-egy üveggel a családtagoknak, barátoknak.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
Varga Klára
