A vajdasági magyar népdalok jellemzői

A vajdasági magyar népdalok jellemzői*

Lássuk, milyennek ismertük meg az eddigi gyűjtések alapján vajdasági magyar népdalainkat! Előbb azonban néhány szót a magyar népdalok általános jellemzőiről.

Bartók és Kodály összefoglaló munkáiban már feltárultak a magyar népzene stílusrétegei és földrajzi tájai. Ez a rendszer azóta jóval árnyaltabb lett, de lényegileg azonos maradt.

Dallam- és szövegtípus között alig van szoros kapcsolat. Ugyanarra a dallamra igen különböző szövegeket énekelnek és fordítva: azonos szövegek többféle dallamon hallhatók. Nincs külön zenei műfaja balladának és lírának, sőt a népszokásokhoz és a hangszerekhez kötődő dallamok is csak részben különböznek zenei szempontból az alkalomhoz nem kötött daloktól.

A dalállomány felosztható kötetlen és kötött szerkezetűre.

A kötetlen szerkezetbe tartoznak a recitatív siratok, az ütempáros szerkezetű gyermekjátékok és bizonyos, velük rokon szokásdalok.

A kötött szerkezetű dalok általában négysoros strófákban építkeznek. A strófák ritkábban három-, öt- vagy hatsorosak.

Ezeket a dalokat továbboszthatjuk eredet és kor szerint régi és új stílusra. A régi stílus vagy ősréteg még honfoglalás előtti örökségünk, zömmel ótörök, részben ugor eredetű zenei nyelv.

Az ótörök zenei nyelvet a nagy lépésekben vagy ugrásokban mozgó ötfokúság jellemzi és a gyakran kvintváltással ereszkedő dallamvonal.

Az ugor eredetű zenei nyelvet (sirató stílust) a kis lépésekben mozgó diatónia jellemzi, és az egymás alatt elhelyezkedő zárlatok, melyek a dallamvonallal együtt ereszkednek, leginkább 5 4 2, 5 4 5 stb. kombinációban.

Népzenénk fiatalabb rétege, az új stílus a múlt században megváltozott társadalmi körülmények új tartalmi kifejezője. Száz évnél alig régebbi, ahogy ezt a 19. századi gyűjtemények alapján feltételezhetjük: a ma uralkodó új stílus ezekben még alig szerepel. Ezek a dalok visszatérő szerkezetűek, dallamvonaluk kupolás, a negyedes lüktetés uralkodik bennük, ritmusuk alkalmazkodó (a negyedek a szöveg követelményeinek megfelelően hosszabbodnak vagy rövidülnek nyújtott vagy éles ritmussá). Dallamaikban az ötfokúság is eleven még, de lehetnek modális soraik, mint a dór, fríg, mixolid, eol, de dúr vagy moll is. Ez azonban sohasem a műzene funkciós fordulataiban fogant. Egy, a műzenében rendkívüli jelenség is gyakori bennük: az ún. plagális zárlat (dúr hangsor esetében szó-y moll hangsor esetében mi-vég). Úgy keletkezik, hogy az autentikus hangsorú dallamot a záróhang alatti kvinten fejezik be. A magyar dallamgondolkodás számára ugyanis idegen a mély járású dallam. Ez a jelenség a hagyományos népi ízlés vitalitásáról tanúskodik.

Az új stílus két csoportra osztható: egy kis hangterjedelmű, kis szótagszámú (5-10-12 szótag) csoportra, mely ennek a stílusnak archaikus rétegét képviseli és egy nagy hangterjedelmű, nagy szótagszámú (10-12 szótagtól felfelé, olykor 1822 szótagig is) csoportra. Az utóbbi újabb keletű és a tulajdonképpeni új stílust, a ma uralkodó kifejlett új stílust képviseli. Ennek kirobbanása a múlt század utolsó két évtizedére tehető a kétlépéses lassú csárdás születésével egy időben.

Az új stílus előadásmódja általában giusto: gyorsabb vagy lassabb, de mindig jól kiérezhető, szabályos lüktetés. Énekes előadásban ezeket sohasem halljuk elsietve, a tempó negyedenként 76-108 között mozog (táncra persze gyorsabb). A rubato előadásmód kivétel, de ilyen esetben is legtöbbször ütemváltással van dolgunk (5/8, 3/4, 4/4 vagy hasonló kombinációk). A rubato előadásmód olykor csak alkalmi, más változatok tempó giustóban szólnak. Esetenként műdal eredet is kimutatható.

Vajdaság magyarságának a népdalkincsében az alföldi népzenei nyelvjárás az uralkodó. A magyar népesség tarka eredete tükröződik a hagyományos dalanyagon is. A bácskai Duna mente a dunántúli népzenei dialektus jegyeit is magán viseli, az aldunai székelyek zenei anyanyelve pedig az erdélyi dialektust képviseli. Ily módon a Vajdaságban a Bartók által megállapított négy nagy népzenei nyelvjárás közül három is megtalálható: az alföldi, az erdélyi és részben a dunántúli. A kupuszinaiak felföldi eredete a negyedik dialektust is sejteti, de ezt még nem sikerült kimutatni. Mindenesetre a Duna menti hagyományban Kupuszina sajátos helyet foglal el.

Hogy mi a jellemző egyes népzenei nyelvjárásokra, azt leginkább a régi stílusú daltermés képes illusztrálni.

A bácskai Duna mente kapcsolatai a Dunántúllal elsősorban a gombosi és doroszlói karikázókban mutatnak fontos egyezést, de egyes dallamokban is, melyek csak a Dunántúlra jellemzőek vagy ott fordulnak elő leggyakrabban. Ezek a következők: Bogojai fehér cédulaház (42), Repülj, madár, repülj (45), Édesanyám volt kend (46), Elszegődtem béresnek (106) és változata. Ha mindég igy lenne (175), Elment az én rózsám (120), Falu végén ég a fatűz (149), Sört, bort, kocsmárosné... (167), Piros nyelű kis bicska (179), és a formára új stílusú Béres vagyok, béres (107). Ezek közül a Repülj, madár, repülj (45) kezdetű dal csak Kupuszinára jellemző típus. Máshol nincsenek változatai, csak típusrokonsága. Az Elszegődtem béresnek (és változata 106, 175) dunántúli típus nálunk szintén csak Kupuszináról került elő. Kupuszinához kötődik a külső formája szerint új stílusú, de belső tartalma szerint a régi stílusjegyeit viselő, egyetlen dallamgondolatból építkező pentaton Béres vagyok, béres (107) is, szintén a Dunántúlra jellemző érdekesség. A Falu végén ég a fatűz (149) változatát nem ismerjük, csak Doroszlón gyűjtötték. Kodály óta a dunántúli magas intonáció iskolapéldája a gombosi Piros nyelű kisbicska (179). Az ún. dunántúli magas intonáció archaikus hangnemi jelenség, amely a népzenében előforduló hangsorok ingatag fokaival van kapcsolatban. Leginkább a Dunántúlon lehetett a közelmúltig hallani, ezért dunántúli. Lényege abban áll, hogy a hangsor harmadik és hetedik fokát hol magasan, hol alacsonyan éneklik. Magas intonálás esetén dúr jellegű hatás keletkezik, ezért Kodály eleinte műzenei hatásnak vélte. Azóta már kiderült, hogy ezek a fokok tulajdonképpen állandótlan magasságúak, esetleg semlegesek, ti. a kis és a nagy terc (szeptim) között foglalnak helyet. Ez az ősi hangnemi jelenség más népeknél is otthonos. A Dunántúlra jellemző egy különös záróritmus is, erre a Bogojai fehér cédulaház (42) jó példa. Előadásban a ritmus ellen hallunk legtöbb vétséget a fiataloktól. Hiteles népi megszólalásban ez mindig simán kötött, természetesen halkuló sorzárás.

Az általánosan és az Alföldön elterjedt régi stílusú dallamok közül a Duna mentén is éneklik a következő típusokat: Bogojai templom tetejébe (4), Üt az óra kakasszóra (23), Édesanyám volt kend (47), Lógerkaróm le van verve (59), Bujdosik az árva madár (124), Fekete felhőből esik az eső (133), Udvaromon arany vályú, arany kút (143), A gombosi halastó, halastó (188). Az általánosan elterjedt régi és új stílusú dalok nagy mennyiségű használata az alföldi dialektushoz köti ezt a tájegységet.

Az új stílusú dalok zöme nem visel magán földrajzi jegyeket. Azonban a Béreslegény meztéláb ment szántani (108) kezdetű új stílusú dalnak nem ismerjük közelebbi változatát. Ez is Kupuszináról került elő, csakúgy, mint a palócokra jellemző Madárka, madárka (137). Mindkettő az új stílus régi rétegébe tartozik.

Az alföldi népzenei nyelvjárás régi stílusú dallamai általában nyelvterületszerte elterjedtek, legtöbbjüknek rokon népi párhuzamáról is tudunk, mégis az Alföldön hangzanak fel leggyakrabban, úgyannyira, hogy „fődallamokról” beszélhetünk. Ezek olyan tömegben keringenek a közhasználatban, hogy szinte minden más régi stílusú dallamtípust háttérbe szorítanak. Ezek az Ősz az idő, hideg vagyon (105. és változatai) és a Nem ide való születés vagyok én (128. és változatai). Pillanatnyilag az elsőnek 80, a másodiknak 50 változatát tartjuk számon. Általános elterjedtsége ellenére sem gyűjtötték a János bácsi eladta a szamarát (170. és változatai) az al-dunai székelyeknél vagy a Duna mentén (az egyetlen zombori katonadal az 55. kivételével). Kevés változata került elő a Kék ibolya búnak hajtja a fejét kezdetű, jellemzően alföldi dalnak (a 126., amelyet karikázóként is ismernek Gomboson). Főleg a Dunántúlra jellemző, de szórványosan máshol is előfordul az Ellopták a csikóm (196) típusa, amely a Csongrád megyei Megrakják a tüzet kezdettel ismert dal eddig egyetlen nálunk gyűjtött változata. Ritkaságunk az Esik eső, bugyborékol (135) című dal is, amely az Alföldön és a székelyeknél honos. A már a múlt században is igen népszerű Dunáról fúj a szél refrénű hatsoros táncdallam bácskai és bánáti változatai (180, 181) eltérnek a Duna mentiektől és az al-dunaiaktól. A szegedi halastó, halastó (101, 187) és változatai pedig ugyancsak Észak-Vajdaságban a leggyakoribbak, bár a Duna mentén is ismertek.

Az új stílusú dallamok közül A zentai kertek alatt... (155) archaikus új stílusnak számító dalnak nálunk csak egyetlen féldallam-változatát gyűjtötték. Ritkaságnak mondható a Sárga lovam az út mellett (60) típus is, rokona egyelőre az al-dunai székelyeknél került csak elő. Több sajátságában szintén régies a csak Felsőhegyen gyűjtött Megy a gőzös, megy a gőzös Cérnagória felé (62) kezdetű katonadal.

Az al-dunai (bukovinai) székelyek dalhagyománya az erdélyi népzenei nyelvjárásba tartozik. Jellemző típusai: Leszedik a szőlőt nemsokára (1), A citromfa levelestől, ágastól (16) és nyolc szótagú rokona, Ha a hazádban megélhetsz (121), Meg kell a búzának érni (77), Sokat arattam a nyáron (86), Sirass, anyám, sirass... (122), Szeretném, szeretném falu végén lakni (182). A legutóbbi táncdallam a dunántúli tetrapodikus, egyetlen dallamgondolatból építkező kanásztáncok bukovinai altípusa. Az al-dunai székelyeknek is van két „fődallama”: az ugor zenei örökségbe tartozó Sirass, anyám, sirass... (122) és a Sokat arattam a nyáron (86), amely a „legalföldibb” dallamnak, az észak-vajdasági „fődallamnak” (Ősz az idő, hideg vagyon és változatai) sajátos bukovinai altípusa. Ugyancsak jellemzően alföldi dallam bukovinai altípusa a Megyek az úton lefelé (117) kezdetű keserves.

Az általánosan elterjedt alföldi típusokból az al-dunaiaknál is megtalálható a Fakó lovam, rúgd fel a port (158. és 7. változata) dallam, ezenkívül nagy számban ismerik az új stílusú dalokat is. Az al-dunaiak népdalai igen archaikus hagyományt képviselnek, melyet nyelvi elszigeteltségükben szinte a legújabb időkig megőriztek. Rájuk
jellemző még a „keserves” szövegműfaja, mely más területeken csak ritkán és csak néhány versszak erejéig fordul elő.

A röviden felvázoltakból nyilvánvaló, hogy a vajdasági magyar népzene szerves része a magyar népzene egeszének, egyrészt, mert típusai közösek más magyar tájegységekével, másrészt mert a közös típusok nálunk élő változatai a magyar népzene egészét gazdagítják. De található a Vajdaságban olyan típus is, mely az egyetemes magyar zenefolklórban csak nálunk került elő, ez pedig a Repülj, madár, repülj (45) katonadal, amely Kurta farkú fecske kezdettel máig közismert helyi hagyomány Kupuszinán.

* Készült a Vajdasági magyar népdalok I. kötete "Bevezető" fejezete alapján. A könyv anyaga letölthető pdf formátumban a Vajdasági Magyar Digitális Adattárból.